Nem kötelező

Rafael eltűnt.
Megint.

Aida azt hitte, végre elindultak a közös boldogságuk felé vezető úton. Úgy érezte, a karaoke bárban megtört a jég, és egy ideig még bízott abban, hogy így is volt. Rafael akkor azt mondta, találkozgassanak, és majd kialakul. Össze is futottak néhányszor, de valahogy nem volt az igazi. Mintha kicsit zavarban lettek volna, mint akik nem tudnak egymással mit kezdeni. Ez régebben nem volt jellemző rájuk – bár akkortájt inkább sodródtak az árral, és akadtak ugyan ábrándok, megnevezhetetlen dolgok, de alapvetően csak élvezték egymás társaságát. Hacsak Rafael éppen nem volt rosszabb passzban.
Most azonban úgy találkozgattak, mint férfi és nő, és ez még mindkettejük számára szokatlan volt. Továbbra sem történt köztük semmi olyan – pedig egyszer Aida még nála is aludt. Összebújtak Rafael ágyában, úgy néztek egy filmet, és a férfi óvatosan elkezdte simogatni a hátát, majd keze a fenekére siklott. Aida teste megfeszült az izgatott várakozástól, de aztán Rafael visszavonulót fújt, ő pedig nem mert kezdeményezni, nem is igazán tudta, hogyan tehetné.

Januárban úgy tűnt, Rafael kezd lelkileg feloldódni. Egy internetes beszélgetés alkalmával őszintén írt Aidának negatív érzelmeiről.
– Mi a baj? – kérdezte a lány.
– Hogy nem ott tartok, ahol kellene. Hogy nem vittem semmire a kurva életben. Hogy eltékozoltam éveket, és bűnösnek érzem magam. Ez átlagos kifejezés… Egyszerűen haragszom magamra.
– De miért? Bárcsak tudnám, miért értékeled ennyire alul önmagad, és miért van ez az önutálatod.
– Bár tudnám én is – írta Rafael. – Elhiheted, jobb lenne. Nem értem, miért érzem magam öregnek. Biztos köze van ahhoz, hogy nagyrészt öregek bőrébe kellett bújnom ebben a rohadt színházban, és túl sokat tapasztottam le a lelkemen.
Aida ezt rendkívül igazságtalannak tartotta. Lehet, hogy Rafael külseje nem a legelőnyösebb, és idősebbnek néz ki a valós koránál, de egy rendkívül tehetséges színész, gyönyörű énekhanggal. Nem igaz, hogy képtelenek voltak hozzáillő szerepeket találni! Persze, ha behódolt volna a vezetőségnek, és rámenősen teperne náluk, valószínűleg jobb helyzetben lenne. De a lány tudta, hogy Rafael erre éppúgy képtelen, mint ő volt annak idején, a társulatban.
– Gyűlölöm, aki vagyok, gyűlölöm a pofámat, a jelenlétemet – tette még hozzá a férfi, Aidának pedig belesajdult a szíve ezekbe a szavakba.
Ugyanennél a beszélgetésnél jött szóba az, ami köztük van – illetve nincs. Aida óvatosan rákérdezett, miért ilyen tehetetlen vele kapcsolatban a férfi.
– Óvom piciny lelked. Mert fontosabb – felelte Rafael.
– Mitől?
– Tudod te azt jól, minek a sok mellékkérdés… Nyilván magamtól.
– Vagy inkább magadat óvod, nehogy megint átverjen egy fiatalabb lány – pendítette meg a dolgot Aida.
– Nem hiszem, hogy te átvernél. De valahogy olyan idegen nekem az egész, olyan… nem tudom megfogni. És nem tudom, mi mit vált ki belőlem. Nem mondom, hogy nem szedném le rólad a bugyit. De nem tudom, hogy ez után mi történne, azon kívül, hogy jól éreztük magunkat. Nem akarlak kihasználni.
– Félnél párkapcsolatba kezdeni?
– Nem. Attól félek, hogy megbántalak. És azt nem akarom. Semmilyen módon sem.
– Szerintem elkerülhetetlen, hogy az emberek időnként megbántják egymást. És ha én elhatározom magam valaki mellett, akkor nem lehet egykönnyen elüldözni.
– Itt nem rólad van szó. Hanem rólam. Hogy el tudom-e magam fogadni végre. Ez az én küzdelmem az én ellen. Nem akarok egy romot adni senki kezébe…

Talán ezért szívódott fel a férfi? Mert nem tud mit kezdeni a helyzettel?
Persze, Aida is felkereshette volna, de belefáradt abba, hogy mindig ő a kezdeményező fél, ő hívja Rafaelt, ő küld elsőként üzenetet. Abból is elege lett, hogy míg ő érdeklődött a férfi hogyléte iránt, ez nem került viszonzásra. Rafael válaszolt a kérdéseire, de a lány által elmeséltekre már nem reagált semmit. Ez pedig nagyon bántotta Aidát.
Így hát az egyik ilyen csalódás után úgy döntött, nem keresi Rafaelt. Majd ő jelentkezik, ha akar! Iszonyú és fájdalmas időszak volt, sokszor elgyengült, és majdnem feladta, többször nyúlt a telefonjáért, hogy üzenjen a férfinak – de végül nem tette. Elege volt abból, hogy mindig utánfutó legyen.

Két teljes hónapig nem beszéltek. Végül egy este SMS érkezett Rafaeltől.
– Hogy vagy? Én túl egy remek pszichiátrián.
Aida értetlenül bámult a mobiltelefonjára. Mi van? Mi az, hogy „túl egy remek pszichiátrián”? Valami hasonlat, vagy Rafael tényleg kórházban feküdt? Miért nem képes értelmesen elmondani valamit, miért kellenek a félszavak és a ködös megfogalmazások?
– Én meg egy torokgyulladás kellős közepén. Mi történt? – írta vissza.
Feszülten várta a választ, amit körülbelül negyed óra elteltével kapott meg:
– Idegileg széthullottam.
Ennyi.
Idegileg széthullott.
Hogyhogy? Miért nem szólt róla korábban? Mi történhetett?
Aztán Aida első aggódását éledező frusztráció és harag söpörte félre. Rafael megint csak magáról beszél. Annyit már nem lett volna képes odabökni neki, hogy jobbulást. Számít ő egyáltalán valamit is a férfinak? Vagy csak úgy szórakozásból próbálkozik vele, mert nincs senki más? Esetleg lelkiismereti okokból, mert egyszer már elhagyta Aidát, és nem akarja megint megbántani? Bárcsak tudná a választ!
Remegő kézzel megírt egy új üzenetet.
– Értem. És most mit akarsz tőlem? – küldte el Rafaelnek, mielőtt még meggondolhatta volna.
– Hogy érted? Nem vagyok ellenség.
– Én meg nem vagyok kötelező.
Hosszú szünet. Aztán Rafael csak ennyit írt:
– Ezt nem értem.
Hát persze, miért is értené? Aida magában füstölgött egy sort, végül vett egy mély levegőt, és felelt a férfinak.
– Két hónapon át nem kerestél. Téged nem érdekel, mi van velem. Nincs ezzel gond, de akkor ne erőltessük a dolgot.
Kész, megírta, elküldte. Lehet, hogy most veszíti el egy életre a férfit. Belesajdult a szíve a gondolatba. Még mindig iszonyatosan szerette Rafaelt, de kimerültnek érezte magát, elege lett az állandó várakozásból, győzködésből, megalázkodásból. Hinni akarta, hogy tényleg kell a férfinak, hogy kölcsönös ez az egész, de úgy tűnik, tévedett. Most már a saját érdekeit kell néznie. Nem mehet rá idegileg erre az egész Rafael-ügyre! Tovább kell lépnie…
Még érkezett egy üzenet Rafaeltől:
– Ezt így ne vágd hozzám, mert alaptalan. Sajnálom, hogy felszívódtam, de mit mondjak, tőled sem nagyon jött érdeklődés.
Aida legszívesebben a falhoz vágta volna a telefont. Tudta, hogy ez lesz! Még rá próbálja fogni az egészet! Az természetes volt neki, hogy a lány keresse folyton, de ha nem teszi, akkor ő a hibás. Miért, miért, miért kell mindig mindennek Aidán múlnia?!
Mélyeket lélegzett. „Ez lesz az utolsó üzenet”, gondolta.
– Mindig én kerestelek téged, és ebbe belefáradtam. Szívből kívánom, hogy egyszer találj valakit, aki majd boldoggá tesz téged.
Erre már nem jött felelet.

– Akkor ennyi – motyogta maga elé Aida. Lenyelte a kikívánkozó könnyeit, és megpróbált előrenézni. Elég időt pazarolt Rafaelre. Nyilvánvaló, hogy sosem lehetnek együtt boldogok. Akkor másutt kell ezt keresnie…
Ezek a gondolatok zakatoltak a fejében, amikor leült a számítógép elé, és felregisztrált egy társkereső oldalra.