Mintamókus

Ha Rafaelnek jókedve volt, az abban is megnyilvánult, hogy mindenféle becenevet aggatott Aidára. A repertoár igencsak szélesnek és változatosnak minősült: helyet kaptak benne a gyakori, megszokott becézések is, mint a Nyuszi (a lány félénkségére és bátortalanságára utalva), vagy a Cica (mert szerinte Aida az előző életében macska lehetett, elnézve a lusta nyújtózását és azt, hogy szeret a jó meleg ágyban órákig elheverészni). De akadtak egyedibb becenevek is. Egy időben Rafael Gyilokszeműnek hívta a lányt, mert amikor Aida épp morcosabb kedvében volt, gyilkos és csúnya pillantásokkal méregetett mindenkit, anélkül, hogy ezt észrevette volna.
– Vannak egy szemeid, a monitor nem fél tőled? – érdeklődött a férfi msn-en keresztül, miközben épp webkameráztak egymással.
De a legnagyobb kedvenc a Mintamókus volt. Egy alkalommal ugyanis, amikor együtt sétáltak a színház közelében, Rafael rázendített:
– Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly' vidám...
Aida épp bele volt mélyedve a gondolataiba, nem is igazán figyelt oda, csak egy dolgot hallott ki a dalolászásból.
– Mintamókus? – értetlenkedett.
– Hm?
– Milyen mintamókusról beszélsz?
Rafael nagy szemeket meresztett, majd kitört belőle a nevetés.
– Nem mintamókus, hanem "mint a mókus fenn a fán"!
– Ja, jó – pirult el szégyenében Aida.
– Mintamókus! – hahotázott a férfi.
– Jól van, na! Elbambultam!
– Semmi gond, mintamókuskám!
– Pff...
Innentől kezdve Aida gyakran kapta meg ezt a becenevet, és közös vicc lett belőle. Egyszer Rafael e-mailben küldött a lánynak egy képet, amin egy mókus szorgosan hordta össze a télire való eleséget.
– Látod, milyen szorgalmas?
– Látom.
– Keményen dolgozik, hogy a családjának elég ennivalója legyen a hideg idők alatt.
– Igen, és?
– Ilyen egy mintamókus!
Aida hangosan nevetett a számítógép előtt ülve. Imádta, amikor Rafael ilyen játékos, viccelődős kedvében volt. Minden vidám pillanatot gondosan megőrzött a szíve mélyén, és ezekbe kapaszkodott a nehéz napokon, olyankor, amikor a férfi épp rá sem akart nézni...

Egyik nap a parkban ücsörögtek, és Rafael rossz passzban volt. Nem kezdeményezett beszélgetést, nem nézett a mellette ülő lányra, csak bámult maga elé komor tekintettel. Ősz volt, hullottak a megsárgult falevelek, száraz, ropogó avar terült a lábuk elé. Aida csüggedten nézte a parkot. Úgy érezte, ólomsúly nehezedik a szívére – minden alkalommal ezt élte meg, amikor Rafael ilyen állapotban volt.
Egyszer csak meglátott egy mókust, amint szélsebesen szalad a fűben, szájában egy dióval. Megbökte Rafaelt, és az állat felé mutatott. A férfi kiüresedett tekintettel nézte, amint a mókuska gondosan elássa a diót egy bokor alatt.
– Ilyen egy mintamókus! – jegyezte meg Aida halkan.
Rafael lassan felé fordult. Egy rövid ideig csak nézte őt, majd szomorkásan elmosolyodott, és magához vonta a lányt.
– Mintamókus... – suttogta, és szorosan átölelték egymást. Aida mélyen beszívta a férfi illatát, és úgy érezte, soha nem akarja őt elengedni...