Mert megtehetem

– Ne depizz! – vetette oda Rafael Aidának, amikor a lány búskomor arccal járt-kelt a folyosón, két próba közti szünetben.
– Te is mindig mufurc vagy! – vágott vissza Aida feldúltan.
– Én megtehetem – felelte a férfi nyugodtan.
– Mi van?!
– Én már több dolgot megéltem, ami miatt ilyen vagyok. Neked mi bajod lehetne ilyen fiatalon?
– Jó, gyere megint a korkülönbséggel! – puffogott a lány.
– De ha egyszer így van. Hidd el, két nap múlva már arra sem fogsz emlékezni, min húztad fel most magad. – Ezzel Rafael távozott.
Aida idegesen bámult utána. Gyűlölte, amikor a férfi így viselkedett. Úgy kezelte őt, mint egy kisgyereket, akinek maximum annyi baja lehet, hogy elveszítette a kedvenc játékát. Pusztán azért, mert ő tíz évvel idősebb. Aida éppen tőle várta volna a megértést, hiszen a kezdetektől fogva úgy érezte, ők ketten rokonlelkek, és ha más nem, hát Rafael átérzi, milyen nehéz lehet az élet kortól függetlenül. Épp ezért csalódottság facsarta a szívét az ilyen lekezelő mondatok hallatán.
Több éves ismeretségük alatt Aida sokszor megkapta ezt a mondatot Rafaeltől. Mindig ugyanazt a meccset játszották: ő szomorú volt, a férfi legyintett, Aida visszavágott, és jött a válasz: „én megtehetem”. Fel tudott volna ilyenkor robbanni.
Egyik találkozójukra Aida sírva érkezett. Előzőleg összeveszett a családjával, és mivel nem voltak barátai, magában őrlődött az otthoni gondokon. Hiszen nem tudta senkivel megosztani bánatát.
– Miért sírsz? – fogadta őt Rafael a találkahelyükön. Aida nem felelt, csak a kezébe temette könnyáztatta arcát, és próbált megnyugodni.
– Ne hüppögj! – vetette oda a férfi. Aida dühösen villogó szemmel nézett fel rá.
– Nem hüppögök, hanem sírok! – csattant fel. – Mert megtehetem!
– Hé, ez az én szövegem! Én rászolgáltam, te még bőven nem...
– Rafael, a fenébe is! Huszonöt éves voltál, amikor megismertelek, ugye? – vágott közbe Aida ingerülten. – Annyi, mint én most.
A férfi értetlenül pislogott.
– Igen. És?
– Te már akkor is megtehetted. Már akkor nyomták a válladat olyan problémák, amikről azt hitted, csak téged érinthetnek. Tíz éve hallgatom tőled, hogy te bezzeg már mennyi mocskot éltél át, amiről nekem fogalmam sem lehet. Elég volt! Vedd már észre magad! Nem te vagy az egyedüli ezen a rohadt világon, akinek baja lehet! És nem kortól függ, kinek mennyi jut. Én is besokallhatok! Nekem is lehet elég bajom! Én is megtehetem! – A lány egyre jobban belelovalta magát mondandójába, végül zokogva huppant le egy padra. Kimerültnek és fáradtnak érezte magát.
Rafael néhány percig csendben ácsorgott mellette. Aztán Aida érezte, amint leül mellé, és finoman a karjaiba vonja őt. Nem kért bocsánatot. Nem ismerte el, hogy a lánynak igaza van. Nem mondott semmit, de a csendjében és a vigaszt nyújtó ölelésében minden benne volt.
Aida tudta, érezte, hogy őszinte kifakadásával végre ledöntött kettejük között egy falat, és csak remélni merte, hogy a férfi mostantól megértőbb lesz vele.