Látogatás

Aida mindig gyűlölte a kórházakat, de ahogy végigment a folyosón, tudta, hogy nem csupán ez okozza a lelkében gomolygó feszültséget. Miután Rafael állapota a megfigyelés alatt is stabil volt, végre kikerült az intenzív osztályról, és most már látogatókat is beengedtek hozzá. A lány nagyokat nyelve lépdelt a kórterem felé. Most fognak először találkozni a baleset óta. Rettegett, milyen állapotban találja a férfit – és ha őszinte akart lenni magához, jobban félt a lelkiállapotától, mintsem a fizikai sérüléseitől.
Vajon mi lesz most? Annyi minden történt az elmúlt években, annyi buktató tette próbára a kapcsolatukat, annyiszor elkerülték egymást… és most, talán most először végre tényleg mindketten ugyanazt akarják. Legalábbis… Aida megtorpant, és frusztráltan sóhajtott. Igen, még a baleset előtt úgy tűnt, ugyanarra vágynak, másképp miért hajtott volna hozzá olyan gyorsan Rafael, miután megkapta a levelét? De ki tudja, azóta mennyi minden játszódott le a férfi fejében. Mi van, ha ismét meggondolta magát?
Muszáj bemennie hozzá. Azzal, hogy itt ácsorog a folyosón, és efféle kérdésekkel gyötri magát, nem lesz beljebb. Folytatta útját a kórteremhez, majd miután odaért, mély levegőt vett, lenyomta a kilincset, és benyitott.

Rafael az ablak felőli oldalon feküdt. Sápadt volt, elveszett, jobb karja begipszelve – Aida szíve mégis nagyot dobbant, és úgy érezte, ő a leggyönyörűbb ember a világon. Ahogy elindult az ágyához, a férfi lassan felé fordította a fejét, és szemében különös fény csillant.
– Szia – köszönt Aida halkan, amikor megállt mellette.
– Szia.
Nézték egymást. A lány semmit sem tudott leolvasni Rafael arcáról, pillantása is olyan kifürkészhetetlen volt… Egy pillanatra mintha megdermedt volna a levegő körülöttük, aztán Aida megrázta magát, és benyúlt a magával hozott szatyorba.
– Hoztam neked génkezelt szőlőt – mondta, miközben kiemelte a dobozos italt, és megeresztett egy halvány mosolyt. Néhány másodpercig úgy tűnt, Rafael nem vevő a viccelődésre, de aztán megszólalt:
– Kedves tőled, de én most inkább egy kis rohamburgerre vágyom.
Aida megkönnyebbülten kuncogott. Igen, ez a régi Rafael, a humorra vevő, csipkelődő ember. Talán mégsem lesz olyan félelmetes a rájuk váró beszélgetés.
Miután lepakolt, odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült. Sebtében körbenézett: rajtuk kívül csak egy beteg feküdt a teremben, ő is éppen az igazak álmát aludta. Ezután teljes figyelmével Rafael felé fordult.
– Nagyon aggódtam érted – mondta csendesen.
– Nyugi, megmaradok.
Ismét hallgattak egy rövid ideig.
– Meg kell beszélnünk ezt az egészet – törte meg a csendet Aida, és hangja a reszketegsége ellenére határozottan csendült.
– Tudom. – Rafael mélyet sóhajtott, aztán egyenesen a lány szemébe nézett. – Aida, a leveled… komolyan gondoltad, amit írtál?
– Igen.
– Mi van a barátoddal?
– Nem volt igazán a barátom, csak ismerkedtünk. Egy-két csók elcsattant, de semmi több nem történt köztünk – felelte Aida őszintén. – Megmondtam neki, hogy mást szeretek, ő pedig elfogadta a döntésemet.
Rafael csak bámult rá. Tekintete egyszerre volt lágy, riadt, bizonytalan és töprengő.
– Aida – kezdte. – Velem tényleg nem könnyű. Sokszor még saját magamnak sem.
– Azért törted össze magad, hogy utána megint megpróbálj lebeszélni? – forgatta meg a szemét a lány, mire Rafael halványan elmosolyodott.
– Nem. Nem akarlak lebeszélni. Csak… Azt szeretném mondani, hogy semmit sem tudok ígérni. Úgy értem, nem ígérhetem meg, hogy mostantól mindig kiegyensúlyozott leszek, meg hogy nem jön több hangulatingadozás. De próbálkozni fogok. Amit még a baleset előtt, az utolsó találkozásunkon mondtam… hogy nem leszek olyan önző, mint korábban, én is igyekszem tenni majd azért, hogy jól alakuljanak a dolgok. Nem tesztellek tovább, és tényleg megpróbálom nem rád vetíteni a saját árnyaimat. Csak kérlek, ne ijedj meg, ha mégsem sikerül mindig…
– Rafael… – Aida igyekezett lenyelni a torkában keletkező gombócot. – Én eddig is türelmes voltam, és amennyire csak lehetett, megértettelek. Ezután is így lesz, de én pedig arra kérlek, ne tűnj el többé, ne szívódj fel hónapokra mindenféle szó nélkül. Mert abba beleőrülök, érted? Ha úgy döntünk, megpróbáljuk együtt, akkor azt tényleg együtt kell tennünk, még a legnehezebb napokon is.
– Tudom. Nem fogok eltűnni.
Aida szívét valami jóleső izgatottság kezdte el borzongatni.
– Akkor… akkor mi most… – kezdett bele, de elakadtak a szavak. Hogyan kérdezzen rá? Járnak? Ez iszonyú gyerekes kifejezés. Együtt vannak? Mindig együtt voltak.
Úgy tűnt, Rafael is keresi a szavakat, végül aprót sóhajtott.
– Ne bonyolítsuk túl! Nem kell címkéket, elnevezéseket ráaggatni a kapcsolatunkra. Eddig sem volt soha tisztázott, mik vagyunk egymásnak. De tudod mit? Ez legyen a legkisebb gond.
– Igen, igazad van – motyogta Aida. Bár valahol belül örült volna, ha azt hallja, mostantól egymás párjai lesznek, de emlékeztette magát, hogy türelmesnek kell lennie. Hiszen tudta, hogy Rafael részéről már a korábban elmondottak is nagy lépésnek számítanak. Hinnie kell a férfiban, kettőjükben.
Érezte, hogy most végre tényleg el fog kezdődni valami köztük. Valami, amiben minden a helyére kerül, elfogynak a zavart, kínos hallgatások, és olyannak látják majd magukat, amilyennek egymást is. Elnézte Rafael arcát, amely szokatlanul sugárzó volt, és nem gondolkodott tovább. Felkelt a székről, majd lassan, mint aki félálomban van, odahajolt hozzá. A férfi megsejtette, mire készül.
– Aida, ezt ne most… nem így szeretném, ágynak esve, betegen, lesz ennél alkalmasabb pillanat is…
– Az előbb mondtad, hogy ne bonyolítsuk túl a dolgokat – súgta Aida.
– Igen, de…
A lány ajkai finoman az övére tapadtak, belefojtva a szót. Elnyújtott, bizonytalan puszik követték egymást. Aida minden ízében reszketett, mint aki maga sem hiszi el, mit csinál. Hamar el is húzódott Rafaeltől, ám ekkor a férfi egészséges karja belekapaszkodva magához vonta őt, és ezúttal ő kezdeményezett csókot – egy sokkal bátrabb, bársonyos, elmélyülő csókot. Aida szinte megrészegülve viszonozta. Milyen puha és finom Rafael szája! Milyen édesen simogatja a nyelve! Álmában sem gondolta volna, hogy ez ilyen jó lehet. Sosem szeretett különösebben csókolózni, de ez az érzés minden korábbi tapasztalatát felülírta.
Halkan pihegve váltak szét. Aida szíve olyan hangosan dübörgött a mellkasában, mint talán még soha.
– Mekkora barom vagyok, hogy ezt eddig még nem tettem meg… – mormogta a férfi, mire mindketten hangosan felnevettek – felszabadultan és önfeledten, ez pedig az utolsó zavart érzéseket is elmosta, amelyek még közéjük feszültek.
– Lehetne halkabban? – érkezett a frusztrált morgás a kórterem másik végéből, az eddig alvó beteg részéről.
– Bocsánat! – kért elnézést Aida. Máskor megriadt, ha rászóltak valami miatt, de most még az sem érdekelte volna, ha az egész kórház beléjük köt.
– Tömjünk belé rohamburgert? – suttogta Rafael cinkosan. Aida a szájára szorította a kezét, hogy elnyomja a kuncogását. A túláradó boldogság szinte szétfeszítette a mellkasát, olyan régen érzett ilyet, hogy szinte már el is felejtette, micsoda gyönyörű dolog szédülve örülni annak, hogy él.