Ellentámadás

– Támadás! – kiáltott fel hirtelen Aida, és rávetette magát Rafaelre, hogy megölelje.
– Na! – rázta le magáról a férfi morcosan. – Olyan vagy, mint egy gyerek! Ilyenkor azért megerősíted köztünk azt a tíz évnyi korkülönbséget.
– Ha ezt még egyszer benyögöd, neked megyek! – fenyegette meg Aida. – Mindig ezzel jössz!
– Miért, szerinted ez az iménti megnyilvánulás érett, felnőtt ember gondolkodására utal?
– Csak fel akartalak vidítani, mert már megint olyan vagy, mint aki a saját temetésére megy.
– Nem muszáj ám velem lógni – morogta Rafael.
– Ennyivel nem rázol le magadról! – vágta hozzá Aida. Belül persze fájtak neki Rafael szavai, de elhatározta, hogy csak azért sem mutatja ki. Olyan jó napja volt egész nap! Tavaszodik, virágoznak a fák, süt a nap, az ember feltöltődik a sok szépséggel. És Aida azt akarta, hogy a férfi is jól érezze magát.
Egy ideig szótlanul sétáltak egymás mellett. Aida meg sem próbált beszédbe elegyedni Rafaellel, mert tudta, hogy ilyenkor mondhat bármit, a férfi ugyanúgy morcos és befelé forduló marad. Inkább a környezetére irányította a figyelmét, gyönyörködött a fákban, a parkban, a zöldellő tájban.
Egyszer csak Rafael megtorpant, és mielőtt még Aida feleszmélhetett volna, a karjaiban találta magát.
– Ellentámadás – motyogta Rafael, és hangja ezúttal lágyabban csendült. Mögötte még mindig ott feszült a nyugtalanság, a bánat, de mégis...
Aida elmosolyodott, és hozzábújt.
– Szóval akkor ki viselkedik úgy, mint egy gyerek? – csipkelődött. A férfi nem felelt, csak még szorosabban ölelte magához. Aida tudta, hogy ez most egy bocsánatkérés. És egy köszönet a figyelmességéért. Átfogta a férfit, és minden szeretetét, törődését igyekezett belesűríteni az ölelésébe...