Egyről a kettőre

Címzett: Rafael {rafael.horvath@gmail.com}
Levél küldője: Aida {aida.szekeres@gmail.com}
Tárgy: Egyről a kettőre

Szia!

Tudom, nem kellene írnom, hiszen azt kérted, hadd léphess ki az életemből. Ráadásul szinte soha nem reagálsz az e-mailekre. Az lenne a legokosabb, ha elengednélek.
De képtelen vagyok rá. Mégis, hogy gondoltad, hogy csak úgy kihátrálsz? Annyi év kötődés és – nevezzük így – barátság után? Neked ennyit jelentett az egész? Miért hazudsz nekem, miért hazudsz magadnak? Azt hiszed, ez a megoldás?
Le kell állítanom magam. Ezzel a vádaskodással csak még jobban elmarlak magamtól. Minden egyes nap rajtunk, rajtad gondolkozom, és azon tűnődöm, hol rontottam el. Kétségbeesetten pörgetem végig magamban az emlékképeket, de nem jutok egyről a kettőre.
Vicces... erről a kifejezésről az a régi sorozat, az „Egyről a kettőre” jut eszembe. Szinte hallom, ahogy elkezdesz sopánkodni, milyen régen is volt, és a végén megint a korkülönbségnél kötünk ki.
Ez a baj? Hogy tíz évvel idősebb vagy nálam? Mikor jelentett ez problémát, most komolyan? Hiszen annyira megtaláltuk egymással a közös hangot, annyi témánk volt, annyira egy húron pendültünk... Tudom, te csalódtál már fiatalabb lányban.
A fenébe is! 2007-ben többet éreztél irántam, mint barátság - még ha ezt utólag le is tagadtad. Azok a mondatok, azok a jelek mind ezt a következtetést engedték levonni, és ismerlek, érezlek annyira közel a lelkemhez, hogy tudjam, nem tévedek. De akkor még tényleg fiatal voltam.
Most azonban én szerettem beléd... Miért kellett ennek az egésznek így történnie? Miért kerültük el egymást? Nevetséges... mint valami rossz filmben.
Felnőttem hozzád, te pedig egyre zárkózottabbá és kiszámíthatatlanabbá váltál.
Egyszer megemlítetted, hogy talán kivizsgáltatod magadat. Nem tudom, voltál-e azóta orvosnál, és ha igen, van-e diagnózis rólad. Mert ez nem normális dolog, amit csinálsz... Bárcsak tudnám, mi történik, mi megy végbe benned! De úgy érzem, meg van kötve a kezem. Tehetetlen vagyok.
Hiányzol, Rafael. Hiányzik az együtt töltött idő, a lelked, a hülye vicceid, a közös hallgatások, minden. Most már az sem érdekelne, ha találkoznánk, és egész végig egy szót sem szólnál hozzám. Csak láthassalak.
Fontos vagy nekem, és szükségem van rád. Egyszer már odaengedtél magadhoz. Mi változott? Hol hibáztam?
Kérlek, gyere vissza...

Aida átolvasta a legépelt sorokat, majd elmentette a piszkozatok közé. De tudta, hogy úgysem fogja elküldeni. Csak még jobban megalázná magát. Tiszteletben kell tartania Rafael döntését, bármennyire is fáj...