Döntés

Szilárd kedves fiú volt. Tulajdonképpen olyan, amilyenre Aida mindig vágyott – figyelmes, okos, jóképű. Amikor a lány hirtelen felindulásból regisztrált a társkereső oldalon, nem gondolta volna, hogy ráakad egy ilyen normális emberre, hiszen korábban nem sok jót hallott az ilyesfajta ismerkedési módszerekről.
Néhány hete találkozgattak, elcsattant egy-két csók, de ennél tovább még nem jutottak. Abban egyeztek meg, hogy majd minden alakul, ahogyan lennie kell. Aida örült ennek a megoldásnak, hiszen eddigi katasztrofális szexuális élete miatt nem vonzotta a gondolat, hogy az egész elölről kezdődjön – de erről képtelen volt mesélni a fiúnak.
Randevúik sokszínűek és tartalmasak voltak. Egyszer beültek iszogatni egy romkocsmába, máskor elmentek táncolni egy népszerű szórakozóhelyre, de szerettek sétálni is. Sokat beszélgettek, Szilárd nyitott és érdeklődő volt rengeteg témával kapcsolatban. Mindent összevetve tehát ígéretesen alakult köztük minden.
Aida szíve azonban sajgott Rafaelért. Képtelen volt kiverni a fejéből a legutolsó találkozásukat, a férfi szavai visszhangot vertek benne, fájdalmas, csalódott pillantása pedig a lelkébe égett. Dühítette és egyben elszomorította a gondolat, hogy már megint elkerülték egymást. A köztük lévő huzavonába, abba, hogy el-és feltűnnek a másik életében, már rég beletörődött. De ez most más volt. Rafael végre félretette saját sérelmeit, magába nézett, elismerte, hogy Aidának volt igaza, és tett felé egy nagy lépést. Ő pedig csalódást okozott neki… Holott hosszú ideje ezekre a szavakra várt, éjjeleket sírt át a férfi hiánya miatt, és már azt hitte, örökre elveszítette őt.

Egyik délután Aida és Szilárd a rakparton ültek, és nézték a Dunát. Előzőleg a fiú leterítette dzsekijét a földre, hogy Aida azon foglaljon helyet, nehogy felfázzon. A lány értékelte ezt a figyelmes gesztust, ahogy magát Szilárdot is. Beszélgettek, bár utólag már nem emlékezett, miről – ő maga csak röviden, oda sem figyelve válaszolgatott. Ahogy a Duna csillogó felszínét bámulta, a Margitsziget jutott eszébe, a séták Rafaellel, a padon ücsörgések, hosszas beszélgetések és viccelődések, amelyeknek a folyó a tanúja volt.
Úgy érezte, kitéptek a szívéből egy darabot. Korábban elképzelése sem volt arról, milyen érzés lehet – azt hitte, csak valamilyen költői túlzás, ám ezúttal tényleg ott lüktetett a hiány, mintha valami a mellkasában nagyon nem lenne teljes. Szinte az egész testét átjárta a bénító fájdalom.

„Rafael nélkül soha nem leszek teljes ember. Soha többé nem lesz őszinte a mosolyom, nem lesz kiegyensúlyozott étvágyam, árnyék fog követni mindenhová. Szeretem őt. Vele akarok lenni…”

– Hahó!
Aida enyhén megrezzent, és kényszerítette magát, hogy tekintetét elszakítsa a Dunától. Ránézett Szilárdra, és kedves mosolyától csak még jobban rátelepedett a bűntudat.
– Jól elbambultál – jegyezte meg a fiú.
Aida lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. A benne kavargó szavak keserű méregként tolultak felfelé, marták a torkát, felkavarták gyomrát.
– Rosszul vagy? – kérdezte aggódva Szilárd.
A lány nagyot nyelt.
– Én… nem… igen – préselte ki magából. – Ne haragudj, de… Ez nem fog menni.
– Mármint micsoda?
– Ez az egész kettőnk között – bukott ki végül Aidából a keserűség. Szilárd értetlenül nézett rá.
– Miért nem? Valamit rosszul csináltam? Én úgy vettem észre, jól érzed magad velem.
– Nem veled van a baj. És tényleg jól éreztem magam, de… Mást szeretek.
Hosszú csend következett. Mindketten csak bámultak maguk elé. Aidát rettenetes bűntudat gyötörte, amiért hiú ábrándokba kergette ezt a kedves fiút, aki megérdemelne egy szerető társat. Mennyivel könnyebb lenne mellette! Semmi kiszámíthatatlan hangulatingadozás, hanem kölcsönös odafigyelés egymásra, béke, nyugalom. De ha egyszer Rafaelt szereti, és úgy érzi, nélküle még levegőt sem kap rendesen… Hogyan is érezhetné jól magát egy langyos kapcsolatban, amikor végre megtapasztalta, milyen, amikor csak úgy váratlanul eszébe jut a szeretett férfi, és bolond, ábrándos vigyorra húzódik az ajka; hajnalig fent maradni, csak hogy kapjon tőle még egy üzenetet; ragaszkodni minden kacathoz, ami tőle származik, és akkor élni igazán, amikor vele van. Képtelen lenne úgy folytatni az életét, hogy minderről lemondjon a biztos nyugalomért.
– De ha mást szeretsz, miért randevúztál velem mégis? – törte meg végül a csendet Szilárd. Hangjában nem volt semmilyen vádló él, úgy tette fel a kérdést, mintha legalábbis arról érdeklődne, holnap milyen lesz az időjárás.
– Azt hittem, már túl vagyok rajta – felelte Aida őszintén. – Vagy legalábbis nagyon próbáltam. Szerettem volna új életet kezdeni, új esélyekkel és lehetőségekkel élni. És tényleg úgy éreztem, veled menni fog. Csak aztán… nemrég felkeresett. Ezzel pedig borult minden. Hidd el, hogy nem akartalak kihasználni, egyszerűen csak…
– Jó, jó, értem – vágott közbe Szilárd. Majd kedvesen elmosolyodott. – Nincs semmi baj. Van ez így sajnos. Azért köszönöm, hogy adtál nekem esélyt.
Aida torkát fojtogatta a sírás. Nagyon sajnálta, hogy így alakult, és egy része belül még mindig azt mondta, jobb lenne neki Szilárd mellett – ám tudta, hogy jó döntést hozott. Neki Rafaelre van szüksége. És ha a férfi megint elutasítaná, akkor is jobb neki egyedül, mint szerelmet hazudni egy kényelmes párkapcsolatban, átverni önmagát és a másik felet is. Szilárd nem érdemel ilyet.
Felkeltek a földről, és Aida szembefordult a fiúval.
– Szívből kívánom, hogy találj egy szerető társat! – mondta.
– Remélem, így lesz. Én is minden jót kívánok!

Miután elköszöntek egymástól, a lány szinte eszeveszetten sietett haza. Muszáj volt bezárkóznia a szobájába, és még egyszer átgondolni mindent, elrendezni a gondolatait. Vajon hogy reagálna Rafael, ha felkeresné? Aida rettegett attól, hogy a férfi elküldi őt sértettségében. De a múltkor úgy tűnt, tényleg meg akarja próbálni… Talán még nem késő.
Végül a lány leült a számítógépe elé, és szélsebesen gépelni kezdett:

„Rafael, döntöttem. Veled akarok lenni. Feladok érted mindent. Elhagytam a barátomat, csak szeress. Eleget vártunk egymásra, egy percet sem tudok tovább nélküled tölteni. Kérlek, gyere vissza hozzám!”