Csapatjáték

Amikor Aida alig tizenöt évesen bekerült a színjátszó társulatba, sokáig nem találta a helyét. Visszahúzódó és zárkózott lélekként nem tudott mit kezdeni körülbelül hatvan gyerek társaságával. Ráadásul rajta kívül mindenki ismert mindenkit, összetartóak és régi barátok voltak. Mivel az iskolájában kiközösítették társai, rettegett, hogy itt is beleköt majd valaki.
Érkezése után nem sokkal bevették egy darabba, ahol a tömegjelenetekben kellett részt vennie a többiekkel. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett állatka. Szaladgált, amikor kellett, leült egy sarokba, ha a jelenet úgy kívánta meg, de közben rémülten pislogott körbe. Volt, hogy egy felnőtt rá is szólt:
– Mitől félsz így? Nyugodj már meg!
Aida csak hebegett-habogott. Ha valaki megpróbált beszélgetni vele, akkor sem tudott felelni, és inkább elzárkózott mindenkitől.
Egy napon Rafael mellett kötött ki, aki valamiért a kezdetektől fogva szimpatikus volt neki. Elpanaszolta, hogy attól fél, a hozzá nem értésével és a félénkségével tönkreteszi a jeleneteket, és mindenki rá fog szállni.
– Pedig neked jó dolgod van, csak csinálni kell azt, amit a többiek. Még mindig jobb, mint az a két mondat, amit nekem sokadlagos senkiként kell előadnom – morogta a férfi.
Aida nyelt egyet, és elszégyellte magát. Ám amikor zavartan eloldalgott volna, Rafael hirtelen a vállára tette a kezét.
– Fogd el ezt úgy, mint valamilyen csapatjátékot – mondta. – Nem kell félned a többiektől, mert ők most a társaid. Ahogy nekik, úgy neked is megvan a magad helye és feladata. Ne aggódj azon, hogy rád mordulnak valami miatt. Te is a csapat tagja vagy. Csak figyelj arra, amit a rendező kér, végezd el a feladatodat, ezzel hozzájárulsz az ő játékukhoz is. Nem egy kívülálló vagy, akire rászállnak, hanem teljes körű csapattag. Ez járjon a fejedben, amikor játszol.
Azzal, választ nem várva, elsétált.
Aida megrágta magában a hallottakat. Rafaelnek igaza van. Ez nem az iskola. Itt ő nem egy kinézett valaki, hanem csapatjátékos, ugyanolyan, mint a többi gyerek.
Innentől kezdve így állt hozzá a tömegjelenetekhez, és sokkal izgalmasabb volt úgy átszaladni egyik oldalról a másikra, vagy bosszankodó sóhajt tettetni, hogy arra gondolt, ő is a csapat része. Később már szóba is tudott egy-egy gyerekkel elegyedni a szünetekben, hiszen kollégák voltak, csapattagok.
Az egyik nap végén, amikor kilépett az épületből, látta, amint Rafael a falnak dőlve cigarettázik. Megtorpant, és tétován odaszólt neki:
– Köszönöm.
A férfi csak biccentett. Aida boldog mosollyal indult haza, és végre úgy érezte, ledobott egy súlyos terhet a válláról.