Az első ölelés

Az első közös premierjük után, ahol végre beszélgettek néhány szót, egy évig nem találkoztak. A következő nyáron ugyanazt a darabot mutatták be ugyanazon a szabadtéri színpadon. Bár Aida reménykedve találkozott újra Rafaellel, de az a fal, amit egy kicsit sikerült tavaly meggyengíteni, ismét ott állt közöttük. A lány nem tudta, mit tegyen. Azt hitte, most már lesz bátorsága odamenni a férfihoz beszélgetést kezdeményezni, de nem így történt. Ugyanúgy nem találta a megfelelő szavakat, és ostobán érezte magát emiatt. Néha egy másik nő társaságában látta, sőt, egyszer messziről azt is észrevette, hogy ölelkeznek. Ekkor zavartan elsietett, mert nem akart kukkolónak tűnni.
Végül, amikor elérkezett az első előadás, és az azt követő állófogadás, valahogy újra egymás mellé keveredtek, mintha csak a történelem ismételné önmagát. Rafael tett is egy megjegyzést, hogy „évente egyszer átbeszélik ugyanazt”, hiszen a téma megint csak Aida félelme és önbizalomhiánya volt.
– Ha kihúznád magad és megerősödnél… – szólt erélyesen, és a nyomaték kedvéért hátrahúzta a lány vállait, hogy egyenesen álljon. Ez a határozott mozdulat váratlanul érte Aidát. Kicsinek és meggyötörtnek érezte magát, és képtelen volt visszafojtani a könnyeit. Ettől Rafael is elbizonytalanodott.
– Tudod, én próbálkozom – szipogott Aida. – De egyszerűen nem találom itt a helyemet. Fogalmam sincs, hogyan kezdeményezzek beszélgetéseket. És azért állok ilyen görnyedten, mert gerincferdülésem van – tette hozzá még esetlenül, amire a férfi értőn bólogatott.
– Szedd össze magad – mondta. – Megvan a számom?
Aida reménykedve felpillantott rá.
– Nincs – kapta elő mobilját, Rafael pedig lediktálta a telefonszámát.
– Ne írj neki, mert nem válaszol! – szólt be nevetve egy arra kószáló lány.
– Miről beszélsz? – nézett rá Rafael. – Visszaírtam a karácsonyi üzenetedre!
– De a másikra nem.
– Ja, bocs. De azért szeretlek.
– Engem is szeretsz? – kapott a szón Aida, és máris elátkozta magát, amiért ilyen idióta kérdés csúszott ki a száján.
– Nem, téged utállak – felelte Rafael szemét forgatva, majd hirtelen odahajolt, hogy búcsúpuszit adjon a lánynak.
Amikor lement a színpadról, Aida úgy érezte, még nem tudja őt elengedni. Valami belső késztetés hatására utánament. Rafael kérdőn nézett rá.
– Volna még valami… – kezdte bizonytalanul Aida.
– Hát kísérj el az autómig!
– Nem, én… csak meg akartalak ölelni – bökte ki a lány.
– Engem? – döbbent meg Rafael.
– Igen.
A férfi kitárta a karjait, és amikor Aida hozzábújt, szorosan átölelte.
– Te kis bolond, ezért nem kell engedélyt kérni – mondta halkan, és a lány érezte, amint megcirógatja a hátát. Valami földöntúli érzés áradt szét benne. Annyira éhezett a szeretetre, annyian meghurcolták korábban, hogy most úgy szívta magába ezt az új érzelmet, mint a levegőt. Rafael karjaiban mintha otthonra talált volna, és ez megerősítette benne azt az érzést, hogy ők egyformák, ők lelki társak, csak teret kellene adni ennek…
Utólag kiderült, hogy Aida édesanyja látta ezt az ölelést. Azt mondta lányának, „túl mélyen ölelte” a férfit, mintha több lenne köztük felszínes ismeretségnél. Továbbá megrovóan hozzátette, hogy egész este Rafael körül lebzselt, és hogy ne tapadjon ennyire másokra.
De Aida valamiféle euforikus érzésben úszott, ahová nem jutottak el anyjának intő szavai. Rafael megölelte őt, és annyira csodálatos volt, mintha megszűnt volna a külvilág, mintha csak ők ketten lettek volna ott, mintha a férfi beengedte volna a maga elzárt világába. Talán ő is érzi azt, amit a lány? Talán lesz még egyszer lehetősége arra, hogy közelebb kerüljön hozzá?