Bárcsak...

„Találkozzunk!”

Nem.
Nem, nem és nem.
Aida feldúltan meredt a mobiltelefonjára, amelyen még mindig megnyitva állt a rövid SMS Rafaeltől. Egy hónap telt el az utolsó üzenetváltásuk óta. A lány már tényleg azt hitte, ennyi volt, és mindent megtett, hogy ne gondoljon rá, erre most ismét felbukkan. Hányszor kell még megtanulnia elengedni ezt az embert?!
Az első gondolata az volt, hogy nemet mond, vagy nem is válaszol. Belefáradt ebbe a régóta tartó huzavonába, és nem biztos, hogy még egyszer lesz ereje végigcsinálni. De a kíváncsisága erősebb volt: mit akarhat ezúttal Rafael? Ha ilyen határozottan kéri, hogy találkozzanak, valószínűleg konkrét mondanivalója lehet.
– Mikor? – pötyögte végül vissza.
– Négykor. Margitsziget.
Utóbbit írnia sem kellett volna, hiszen az volt a törzshelyük. Aida mélyet sóhajtott, majd félretette a telefont, és készülődni kezdett.

*

Gyenge áprilisi napsütés burkolta be a parkot. Aida nagyon szerette a tavaszt, jó érzés volt nézni, ahogy a természet lassan felébred téli álmából.

„Ahogy tágul az ég, és a völgy puha zöld
Virágait végre kibontja a Föld.”

Miért éppen a Valahol Európában sorai jutnak az eszébe? Abban a darabban játszott először annak idején a színjátszó társulattal. Akkor ismerte meg Rafaelt… Aida visszanyelte könnyeit. Mennyi minden történt azóta! Most itt ülnek egymás mellett a padon, hallgatnak, a lány várja, hogy Rafael megtörje a csendet, ő csak azért sem fogja…
– Igazad volt – szólalt meg végül a férfi elhaló hangon.
Aida nem mert ránézni. Szíve őrülten dobogott. Csöndben várta a folytatást, Rafael pedig halkan beszélni kezdett:
– Tényleg önző voltam. Amikor kiderült, hogy többet érzel irántam, és elkezdett alakulni valami… akkor én hátradőltem, és azt hiszem, csak vártam, hogy bizonyíts. Megint rád vetítettem ki a korábbi csalódásomat. Tudni akartam, tényleg, komolyan engem akarsz-e… És közben elhanyagoltalak. Pedig kettőnknek kellett volna együtt megpróbálni. Csak tudod, annyira zavaros ez az egész! Te mellettem nőttél fel, és én még sokáig hajlamos voltam azt az összetört, sérült kislányt látni benned, akinek megismertelek. Te közben egy gyönyörű nővé értél, én pedig nehezen láttam be, hogy vonzónak tartalak.
Egy időre elhallgatott. Aida próbálta lenyelni a feszítő gombócot a torkában. Tudta, hogy meg kellene szólalnia, minél hamarabb, de egyszerűen képtelen volt rá.
– Nem vagyok könnyű eset – folytatta Rafael zavartan. – És amikor már úgy találkozgattunk, mintha randevúznánk, akkor úgy gondoltam, lásd a teljes valómat, hogy el tudd dönteni, így is kellek-e. Ezért meg sem próbáltam úrrá lenni a hangulatingadozásaimon, nem próbáltam megtörni a feszült csendeket, nem próbáltam meg könnyebbé tenni a dolgodat. Túlzásba estem. Ennek nem így kellene működnie. Nekem is tennem kellett volna azért, hogy jól alakuljanak a dolgaink. Meg aztán féltem is. Nem mertem hinni, hogy működhet. Szinte vártam, hogy hol van a buktató. Pedig te évek óta kitartasz mellettem.
Aida úgy érezte, szétfeszítik a benne dúló viharok. Ez nem történhet meg, rajtuk átok ül…
– Szóval… Ha gondolod, adhatnánk még egy esélyt ennek az egésznek – fejezte be Rafael a mondókáját, és bár hangjában ott volt a tétovázás, mellette kicsengett belőle egyfajta derűlátó elhatározás is, ami csak még inkább megforgatta Aida szívében a tőrt.

Most már muszáj megszólalnom. Ki kell mondanom.

– Rafael, én… megismerkedtem valakivel.

Csönd.
Feszült, fájó, lelket cincáló csönd.
Aida nem mert a mellette ülő férfira pillantani, mert rettegett attól, mit látna az arcán. Tudta, hogy most darabokra tört benne valami.

– Ez gyorsan ment – csattant végül Rafael hangja metsző gúnnyal.
– Mi? – A lány mégis ránézett. Sértettséget, fájdalmat, és valami hideg diadalittasságot látott a törődött arcon.
– Nagyon szerethettél, ha máris más pasival lógsz – vágta oda Rafael.
Aida egy pillanatra ledermedt, majd érezte, ahogy a feltámadó harag és indulat végighullámzik a testén. Felpattant a padról.
– Hogy van képed?! – förmedt rá a férfira. – Komolyan még neked áll följebb? Mit vártál? Hogy életem végéig bezárkózva ülök és várok rád?
– Magam sem tudom, mit vártam – felelte Rafael, és hangját jéghidegre marta a csalódottság. – Hiszen úgyis tudtam, hogy ez lesz. Legalább korodbeli az illető?
Aida szinte tisztán hallotta, ahogy megreccsen a szíve. Elveszítette a megmaradt türelmét is.
– Erről van hát szó! Most ülsz, és diadalmasan dagonyázol a magad sérelmeiben, mondván, hogy megint neked lett igazad, mi? Te martál el magadtól! Én éveken át vártam rád! Csak vártam és vártam, közben pedig beleőrültem abba, hogy nem keresel. Olyan mértékű fájdalmat okoztál nekem, mint még senki más, mégis vártalak! Utána újra felszívódtál, és most azért hibáztatsz, mert boldog akartam lenni?! Mert belefáradtam, hogy játszol velem, és amilyen kedved van, úgy tartasz rám igényt vagy löksz el magadtól? Hogy gondolod ezt? Tényleg ennyire tartasz? Egy bábként használsz, akit akkor ráncigálsz elő a szekrényből, amikor kedved szottyan, aztán hónapokra megfeledkezel rólam! És emellett szinte elvárod, hogy én ne éljem az életemet, csak álljak rendelkezésre, amikor kellek neked?
A férfi szóra nyitotta a száját, de Aida felemelt kézzel belefojtotta a szót:
– Nem, Rafael! Ezt most nem fogod rám kenni. Én téged akartalak. Csak téged. De neked sosem számítottam igazán, mert különben nem bántál volna így el velem. Elszórakoztattalak unalmas napjaidon, de ennyi. Elég volt. Elfáradtam, érted?
Észre sem vette, mikor kezdett el sírni, de a könnyek megállíthatatlanul peregtek le az arcán.
Rafael megkövülten ült a padon, és csak bámult rá. Arca kiüresedett, mintha egyetlen mozdulattal letöröltek volna róla mindent. Hosszú pillanatokig némán meredtek egymásra. Aida halkan zihált, még nem csitultak el benne az előző kirohanás utórezgései.
Végül a férfi mély lélegzetet vett.
– Én komolyan meg akartam próbálni. Sajnálom, hogy elkéstem.
Azzal felállt a padról, és köszönés nélkül otthagyta a lányt.

Aida azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Bárcsak egy rémálom lenne az egész. Bárcsak visszatekerhetné az időt.
Bárcsak…